Amikor Lady GaGa még kicsi volt, akkor Michael Jacksont és Cyndi Laupert énekelt kazettás magnójával, és az apukája a Rolling Stones és a Beatles ritmusára dobálta a levegőbe. A kislány a híres Upper West Side-i éttermekben az asztal körül táncolt, és a ropival úgy hadonászott, mintha az karmesteri pálca lenne. És ártatlanul, Éva-kosztümben köszöntötte az új bébiszitterét.

Nem csoda hát, hogy egy olasz New York-i családból származó kislányból olyan exhibicionista, többszörösen tehetséges, színészi hajlammal is megáldott énekesnő-dalszövegírónő lett, mint amilyennek ma ismerjük: ő Lady GaGa.

„Mindig is szerettem szórakoztatni az embereket. Kislányként amatőr színész voltam és az vagyok most is” – mondja a 22 éves Lady GaGa, aki a Lower East Side clubjaiban vált híressé a fülbemászó „Beautiful Dirty Rich” dance-pop dallal, és vad, színészi, gyakran ironikus fellépéseivel, melyeken sokszor a saját maga tervezte szerelést veszi fel, és ahol gyakran bikinire vetkőzik, hajsprayt gyújt lángra, és úgy táncol, mintha egy diszkógömb lenne.

„Mindig is szerettem a rockot, a pop zenéz és a színházakat. Amikor felfedeztem a Queent és David Bowiet, akkor jöttem rá, hogy mindhármat egyszerre tudom csinálni” – mondja GaGa, aki a Queen Radio Gaga c. dalából vette a nevét, és akinek divatpéldaképei Peggy Bundy és Donatella Versace. „Művészi példaképekként tekintek rájuk. Itt nemcsak a zenéről van szó. Fontos a fellépés, az attitűd, a kinézet, minden egyéb. Én ilyen művész akarok lenni és ezt akarom megvalósítani.”

A cél magasnak tűnhet, de ne felejtsük el azt sem, milyen művésszel van dolgunk: GaGa már 4 évesen hallás után játszott zongorán darabokat. 13 évesen írta meg első zongora-balladáját. 14 évesen clubokban játszott, mint pl. a New York-i Bitter End-ben éjszakánként, és nappal az osztálytársai piszkálták csípős, bizarr stílusáért a Convent of the Sacred Heart School iskolában, Manhattanben, ahová Nicky és Paris Hilton is járt. 17 évesen a világ 20 diákjainak egyike volt, akik korai felvételt nyertek a New York-i Egyetem Tisch School of the Arts művészeti iskolájába. 20-ik életévének betöltésével és más zenészeknek (mint pl. Pussycat Dolls vagy mások az Interscope-nál) szerzett dalszövegekkel, majd saját debütáló albumának megjelenésével Lady GaGának már csak a csillagos ég volt a határ.

„Művészként az a célom, hogy a világnak egy nagyon érdekes pop zenét nyújtsak” – mondja GaGa, aki minden zenéjét és dalszövegét saját maga szerezte, és albumán, a The Fame-en (A Hírnév; Streamline/Interscope/KonLive) a legtöbb szintetizátor-zenét maga játssza. „Az emberek teljesen el akarom kápráztatni egy nagyon cool pop zenével. A zene olyan, mint egy kanál cukor, és én vagyok a gyógyszer.”

A The Fame-en az embernek olyan benyomása van, mintha GaGa 2 rész dance-popot, egy rész elektro-popot és egy rész rockot kevert volna össze egy csipetnyi diszkóval és burleszkkel, majd ezt beleöntötte volna a világ formás martini-poharába, hogy mindenkit leitasson a Hírnevével. „A The Fame arról szól, milyen érzés híresnek lenni” – magyarázza az énekesnő. „A pop kultúra művészet. Nem leszel cool, ha utálod a pop kultúrát, ezért én is inkább átvettem, ezt hallhatod végig a The Fame-en. De ezt a hírnevet szét lehet osztani. Mindannyiótokat meg akarlak hívni a bulira. Azt akarom, hogy mindenki részese legyen ennek az életérzésnek.

A CD nyitó és első dala, a „Just Dance” felrázza a parkettát „vidám, L.A., celeb” stílusával. A hasonlóan megragadó „Boys Boys Boys”-ban GaGa szabadon rázza a ruhaujját. „Motley Crue ’Girls Girls Girls’ számának női változatát akartam megírni, de a saját ritmusomban. Egy olyan pop számot akartam, amit a rockerek szeretnek.”

A „Beautiful Dirty Rich” önemgismerésének, Lower East Side-i életének és kábítószeres és bulizós életmódjának idejét öleli fel. „Az az időszak, ez a dal a világ megismeréséről szólt” – mondja GaGa. „Amikor megéreztem művészetem hatalmát, sokkal jobban megszerettem, mint a bulizós életet, amit azelőtt éltem.” A „Paparazzi” első hallásra egy kamerához szóló szerelmes dalnak tűnhet, és tényleg, GaGa így viccelődik erről: „egy bizonyos szinten ez KOMOLYAN a paparazziknak udvarlásról és a hírnév utáni vágyról szól. De ezt nem kell teljesen komolyan venni. Ez az emberek mániájáról szól, hogy ezt elérjék. De egy fiú utáni vágy is benne van, aki szeret téged, és a küzdelem is a sikerért, a szerelemért vagy mindkettőért.”

GaGa szerelmes dalok iránti szenvedélye a lágyabb számokban mutatkozik meg, mint pl. a Queen-inspirálta „Brown Eyes” vagy az édes utolsó csókkal szakító párok dalában, a „Nothing I can Say (eh-eh)”-ben. „A ’Brown Eyes’ a legérzelmesebb szám az albumon” – magyarázza. „Az ’Eh Eh’ egy egyszerű pop dal egy új kapcsolatról és a régi barátoktól való elszakadásról.”

Az album új turnéján a rajongókat sokkal barátságosabban kezelik majd annál, ahogy ezt a hangosan kritizált 2007. augusztusi Lollapalooza shown vagy a 2008. márciusi Winter Music Conference fellépésén tapasztalhatták. „Ez a show lesz az elmúlt évek saját belvárosi fellépéseim jelmezes verziója. Sokkal finomabbra hangoltabb lesz, de a régebbi showjaim kedvenc elemei is benne lesznek, pl. a diszkógömb, a miniszoknya, a flitterek, és a rövid tőrök.”

Hosszú időbe telt, míg egy új pop énekesnő eljutott a zeneipar csúcsára, régies-füves gyökereivel, kudarcai ellenére kötelességeinek teljesítésével és önreklámozásával. Ez egy olyan popsztár felemelkedése, akit nem modell-válogatáson fedeztek fel, nem született híres családba, nem nyert TV-s dalversenyt, és nem szerepelt tini kábeltévés paródiában. „Én úgy csináltam, ahogy azt kell. New York minden clubjában játszottam, minden clubba berobbantam, minden clubban elbuktam, és művészként láttam magamat. Megtanultam, hogy kell művészként túlélni, a valóságban élni, hogyan kell elbukni, és rájönni, ki is vagyok én énekesnőként és fellépőként. És keményen is dolgoztam.”

GaGa végül kacsintva hozzáteszi: „és most megpróbálom megváltoztatni a világot flitterről flitterre.